Müncheni filmfőiskolai éveim alatt a Doktor volt a támogatóm. Később barátom és üzlettársam lett. A Doktor, akit tiszteletük jeléül így szólítottak az előkelő körökben, médiavállalkozó.

A '80-as évek elején befejeztem tanulmányaimat és egy nemzetközi fesztiválon sikeresen mutatták be a vizsgafilmemet. A Doktor, elismerése jeléül, meghívott otthonába. Először jártam a Chiemsee, a bajor tenger partján fekvő villájában. Amikor belépetem, hatalmas tér nyílt meg előttem, melyet a szinte észrevétlen üvegfal választott el a tótól. A Chiemsee fölött a havas Alpok tornyosultak. A szalon olyan volt, mint egy Kunst- und Wunderkammer. Mint a reneszánsz fejedelmek kincsesháza. Az antik szőnyegeken, bútorokon, órákon, ezüstökön és festményeken kívül helyet kaptak benne olyan ritkaságok is, mint a tengeri csiga házából készült serleg, hatalmas féldrágakőből faragott kanna vagy a bezoárkecske bendőjében képződött bezoárkőből készült ivóedény is.

A Doktor és felesége fogadtak. Libériás inas, Dom Perignon pezsgővel kínált. Vacsora közben a Doktor elképzeléseimről faggatott. Amikor a főételhez felszolgálták a vörösbort, ünnepélyesen felállt és magasba emelte a poharát, az egészségemre koccintott, majd megjegyezte, hogy emigráns magyar barátjának egy kis hazaival szeretne kedveskedni. „Kádárká" - mondta olyan arckifejezéssel, mintha egy 1957-es Château Petrus-t szolgáltatott volna fel.

Amikor megittam az első kortyot, zavaromban nem tudtam hová nézni. Megbomlott a magasztos összhang. Oly mértékben rombolta szét a kissé édes lőre az est hangulatát, mint egy pofon a legszebb szerelmi vallomást.

A Doktor arca megmerevedett, rám nézett. Majd a pincérhez fordult, és csak annyit mondott: „Es korgt." Dugós. A buttler hajlongva és sajnálkozva eltávolította a bort és a poharakat. Hozott helyette immár kevésbé szertartásosan egy 1972-es Château Petrus-t. A Doktor úgy ízlelgette az akkor egyhavi keresetemnek megfelelő üveg tartalmát, mint egy hétköznapi italt.

A Doktor nemrég, 28 évvel később meglátogatott Budapesten. Reméltem, hogy javíthatok borainkról alkotott véleményén. Mint megtudtam, azóta sem nyúlt magyar borhoz. A főételhez a MATIAS pincészettől szekszárdi kadarkát szolgáltattam fel. Amikor megtudta, hogy mit öntöttek a poharába, hosszan, kissé gyanakodva forgatta az élénk rubin színű italt. Majd mélyen magába szívta a fűszeres illatokat. Amikor ajkához emelte a poharat, feszülten vártam. Hosszan forgatta szájában a bársonyos italt, lehunyta a szemét, majd megjegyezte: „Es korgt nicht. - Elismerően bólintott, majd hozzátette: - Ezek szerint Magyarországon a borászatban is rendszerváltás volt!"